Noha születése óta városban élt és nőtt fel, és a városi dzsungel volt a lételeme, az ottani túlélés szabályai szerint tanult meg játszani - Zevran némi elégedettséggel vegyes meglepetéssel konstatálta hogy ifjúkori álmai a vadon elfekhez való csatlakozásról, úgy fest rendelkeztek némi alappal. Otthon volt a természetben. Az ősök ajándéka... szeretett magányos sétákat tenni. Úgy fest az élet meglepetései sosem fogynak ki.
A Calenhad tó gyönyörű volt, ahogy a hajnal incselkedett vele. Tükrében még élénken ragyogtak a csillagok, a holdat pedig már elnyelte a horizont. Zevran azon kapta magát hogy élvezi ezt az érintetlen csendet. Egy szikla szépen és kereken terült el a víztükör felé, kényelmes teraszt kínálva, kilátással, egyben védett zugot a part felől, melyet csak némi mászással lehet megközelíteni. Az elf kényelmesen hanyattdőlt a langyos éjszakai kövön, és elhatározta hogy csak gyomra első korgására tér majd vissza a táborba.
Békés mélázását hangok törték meg, melyek a háta mögül, a tópart felől jöttek. Csobbanás, mint mikor egy teli tenyérrel csapnak a vízre. Feldúlt sóhaj, nyüszítés. Zevran érzékei kiélesedtek, és ruganyosan, akár egy anakonda megfordult a törzse körül, és a lehető legnagyobb óvatossággal kidugta a fejét hálás fedezékéből. Az ott térdelő alakban csupán második pillantásra ismerte fel a Őrzőt. Elsőre összeegyeztethetetlennek találta a kétségbeesés és a vágyódás húsból épült szobrát, aki néma dühét töltötte ki a víztükrön... Zevran még a lélegzetét is visszafojtotta. Szívét összeszorította először a döbbenet... azután legnagyobb meglepetésére a szánalom. Elfojtott hangokat hallott, ahogy a Őrző száján keresztül a keserűség szaggatott tőmondatokban szakadt ki.
Aztán a női sziluett lehajtott fejjel némán lélegzett, óvatosan ringatva magát, karjait átfonva mellkasán. Szavai immár összefüggőbbek lettek.
- Mint egy seb, ami bevarrasodott, és megálltam hogy ne kaparjam fel, igazándiból egy az egyben próbáltam elfelejteni. Érezted már úgy, hogy elemészt a fájdalom ha csak rágondolsz valakire? Valamire? Ha megnézed a múltad egyik lenyomatát, és legszívesebben a körmeidet az arcodba mélyesztenéd? - kérdezte a tótól, egyik keze tétován megsimította a felszínt. Mint egy arcot.
- Látsz most engem lethallin? Sajnálom. Hallod?! Sajnálom... minden óránk a legédesebb méregként lakik bennem... erősebben fertőz mint a fattyak vére, amit megittam. Hallasz Tamlen? Sajnálom.
Zevran gerincén végigfutott a hideg. A szavak... az önostorozás... hasonló szavak ömlenének az ő torkán is, ha a múlt sebeiből felfakadna a genny. Egyszerre volt felemelő egy ennyire intim pillanatában látni a Őrzőt, ugyanakkor a szégyen is ágaskodott benne. Senki nem érdemli meg hogy a védőfalai nélkül lássák, amelyeket oly jól és kitartóan hordoz, annyi energiát fektet bele. Senki nem tudja nála jobban milyenek a maszkok és az ember mit meg nem tesz azért hogy a helyükön maradjanak. Az elf vonásain zavarodottság futott át, de nem tudta levenni a szemét a Őrző alakjáról, nem tudta nem hallani a szavait. Gyerekkori barátról, testvérről, szeretőről... halottról. Felelősségről. Sajnálatról.
A tóparton térdelő alak mozdulatai egyre konokabbak lettek... mint aki megindult az őrület útján. Öklei egymás után csépelték a víztükröt, és egy csikorgás kélt, hallatva hogy az egyik egy élesebb követ talált el, ami a csontig felszakította a bőrt.
Zevran nem tudta mit tegyen. Ha felfedi magát, és a Őrző számára nyilvánvaló lesz hogy kileste a titkát, nem lenne meglepő ha azonnal útjára bocsájtaná, vagy talán meg is ölné. Ám amikor másodjára is meghallotta a kövön csikorduló csont hangját, egyszerűen nem tudott tovább mozdulatlanul és leplezve maradni. Az élete amúgy sem ér egy fabatkát sem, jöjjön, aminek jönnie kell. De talán tud segíteni... nem tudja hogyan. Valahogy.
Feladta álcáját, és rögtön hallotta a mabari eb morgását. Zethar hűségesen kísérte gazdáját, és a mögötte lévő bokrokban hajtotta mancsai közé a fejét, megzavarodva a kétségbeesett helyzettől... ám amint lehetséges veszély moccant, jelentékeny izmai megfeszültek. A Őrző szintén felpattant, vérző kezeivel nem törődve tőreihez kapott. Régi reflex, jó szolga.
Zevran megadóan és lassan felegyenesedett a sziklán. A hajnal már itt volt - tudta hogy arca is, alakja is látszik. A Őrző mellkasa fújtatva emelkedett. A kutya, ahogy felismerte az elfet, abbahagyta a morgást. Csend lett, de ebben a csendben nem volt semmi gondolat. A pillanatnyi őrületben és a harci hévben reszketett a vékony test. Az elf végül a lemászás helyett egyszerűbb utat választott: hátat fordítva a lánynak fejest ugrott a tóba. Prüszkölve emelkedett ki, és a part felé tempózott. A sekélyesben kifelé gázolt, egyenesen a Őrző felé.
Mikor a víz már térdig ért, és kettejük között nem volt több mint négy méter, Zevran lecsatolta a fegyverövét, és a partra dobta - egy gesztussal üzenve hogy megadja magát a lehetséges halálnak, ha erről van szó. Arcán érezte hogy látszik a vívódása. Máskor oly jól forgó nyelve most tóvíz-ízűen tapadt szájpadlásához.
A lány arcának vonásain még ott táncolt az önostorozó keserűség, az öngyilkos düh, és a fájdalom. A maszk még nem került vissza. Kezéről a vér lefolyt ujjain, és a tóba csepegett. Lassan elindult Zevran felé. Tőrei még mindig a kezében. Égszínkék szemeiben semmi sem emlékeztetett arra a valakire, akit ismerni vélt.
Mikor a lány az elf elé ért, Zevran megérezte a könnyekkel áztatott hajának az illatát. Az égkék béklyó végül eleresztette a tekintetét... az Őrző kábán lefelé pillantott, megsebzett ökleire. Lassan szétnyitotta ujjait, és tőrei lágyan kifordultak a kezéből. Úgy lépett el Zevran mellett, mintha az elf ott sem lenne. Bódultan a tó belseje felé indult, lassú léptekkel, majd mikor a víz már a melléig ért, néhány karcsapásnyit tempózott még. Nagy levegőt vett, és alámerült.
Zevran tekintete végig követte őt. Most józanodik. Még mindig nem tudni mit fog tenni, amikor a vezér visszajön. Először tétován, majd egyre magabiztosabban kezdte követni a másikat. Ma már feltette mérlegre az életét, nem számított. De ha ő kell ahhoz hogy a Őrző ne legyen hirtelen őrületében vizihulla, rajta nem fog múlni.
A tó tükre sokáig volt mozdulatlan, csak az elf lágy kartempói mozgattak apró hullámokat. Majdhogynem túl sokáig. De aztán a Őrző felbukkant, nagy erővel, és Zevran nyakát két erős kar fonta át. Hegyes, apró kebel szorult meztelen mellkasához, és nadrágján keresztül is érezte a lány bőrnadrágjának rojtjait az ágyékán.
Zevran elkábult, mint a préda amikor az éjszaka közepén tűzbe néz. Sokmindenre gondolt, de erre nem... Érzékeit azonnal betöltötte a karcsú test, saját teste azonnal reagált. Hideg, de puha ajkak keresték az övét, kezek túrtak és markoltak a hajába parancsolón.
Ebben nem volt semmi szépség, semmi játék. A melodráma készséggel adta át a színpadot az ösztönök vérvalóságának. Zevran halványan tudatában volt annak hogy kezeivel a lány feneke alá nyúlt, az átfonta csípőjét combjaival, és harapásnak is beillő csókjuk közben ő maga a part felé botorkál mézédes és veszélyes terhével. A sekélyesben letérdelt, a lány háta a partra simult... de nem engedte el az elfet sem combjával, sem karjaival.
Ez nem szeretkezés volt. Inkább harc. Mozgásuktól szinte forrt a tó, a lány vérző kezei ott hagyták nyomukat az elf mellkasán, hajában. Zevran készséges táncosa volt a kéjnek és a csatának is, de ezen ösztönök kettősségének, és a hirtelenségnek a heve majd felrobbantotta az elméjét. Agyának egy része tisztában volt vele hogy ez nem róla szól. Ő csak használva van, de ez ugyanakkor megkönnyebbülés volt. Vigaszt nyújtott ott és úgy, ahogy csak ő tudott. Siker. A Őrző feszes, forró valóságában megmártózni, inni rebbenő szempilláit, és tékozló dühét, fintorait...
Persze ez most nem a szokásos élvezet helyszíne volt. Zevran bármilyen más esetben mestere volt az öröm odázásának, képes volt bárkit és bárhogy kielégíteni, de most... Összezavarodva, eltelve, elbájolva és kihasználva halk nyögéssel élvezett el még mielőtt a Őrzőnek bármilyen gyönyör juthatott volna osztályrészül. A pár másodpercnyi harangzúgás után kinyitotta szemét... úgy gondolta némiképp gyámoltalannak festhet.
Felpillantott a csípőjén lovagló lányra, akinek a tekintete józan volt, az arca varázsos... aki lassan lehunyta a szemét, és hagyta hogy egy kibuggyanó könnycsepp leszánkázzon arca dombján. Zevran bal keze végigsimította a lány combját, és a dühödt pár perctől eltérő, finom simítással vándorolt egészen a vállgödörig, majd úgy maradt kinyújtva, nyitott tenyérrel, várakozón. A Őrző egy alig hallható sóhajjal, finoman belehajtotta arcát a tenyérbe, és újra lehunyta a szemét. Több könnycsep nem kelt útra.
Néhány szívdobbanásnyi némaság után, az őrület ködös emlékeivel teleszórtan végül mindketten kijózanodtak. A viharnak vége volt. Felkelt a nap. A Őrző lehajtotta a fejét, haja eltakarta az arcát, és előrehajolva finom csókot lehet az elf ajkaira.
Bocsánatkérés és vér íze volt, és könnyű volt mint egy fátyol.
A felhők mögül első erőteljes sugarával beköszöntött a nappal, elűzve a lidérceket.
Zevran még lehunyta a szemét, érezte ahogy a másik felemelkedik róla, és puha léptekkel a tóhoz sétál. Majd, immár úgy érezvén tényleg visszatalált a földi valósághoz, felemelte a fejét, és felkönyökölt. Megköszörülte a torkát.
- Drága Szürke Őrzőm, itt vagyok én, aki az előjátékok hatvanhat féle változatát ismerem, és nem volt alkalmam bemutatni őket. Szégyen. Ez komoly dolog, a hírnevem forog kockán.
A másik felnevetett mosakodása közben, de csak röviden. Mélyet sóhajtott, és fejét az elf felé fordította, de nem nézett rá.
- Az istenekre... Úgy bántam veled, mint egy darab hússal Zevran. Én... Sosem bocsájtom meg magamnak. - Sahana felegyenesedett, és karjait fázósan összefonta.
A bérgyilkos mélyet sóhajtott, és elmosolyodott. Egyértelműen nem most van az ideje annak hogy az Őrző megnyugtatására néhány emléket megosszon arról hogy mi is az, ami sokkal inkább a megaláztatás kategóriába esik számára. Szavai simán és meleg tónussal jöttek, ahogy ő maga is felállt a fövenyről, és ruházatilag rendbehozta magát.
- Drága hölgy, ne emészd magát, és ezt most igen komolyan kérem. Ha emlékeim nem csalnak, ezen az igencsak kényelmes homokbuckán egyedül én voltam az, akinek élvezet jutott osztályrészül. - halkan felnevetett, és a karjaiba zárkózott nő mellett belegázolt a tóba. Nagy fröcsköléssel merített annyi vizet, hogy mellkasát lemossa, majd vízgyöngyökkel teli csapzott tincsein keresztül kaján mosolyt villantott a másikra. - És hadd tegyem hozzá, hosszú-hosszú hetek óta először. Hozzád hasonló gyönyörűséges asszonyok bármikor leragadozhatnak. - És meghajolt ,maga a megtestesült csuromvíz galantéria.
Az Őrző arca komoly maradt, de az űzött pillantás meglágyult. Zevran látta, hogy még mindig zavarban van... a dolgok tisztázására, a lelkifurdalás enyhítésére még lesz idő. Új nap, új feladatok várnak rájuk, a furcsa helyzetet jobb nem húzni tovább. Elfordult, és belemerült hosszú hajának mosásába - alkalmat adva a másiknak hogy beszéljen ő ha akar, vagy hagyja őt ott nyugodt szívvel... mely utóbbi történt végül.
Jobb is így.
Nem volt több mint negyed óra... talán annyi sem. Épp csak egy hajszálnyival lett világosabb. Leliana, mikor Sahana befejezte a történetét, ujjaival finoman megsimította az elf lány kézfejét.
Az Őrző rápillantott, és egy félmosollyal gyorsan megszorította a lány kezét, majd elhúzta, és térdére támaszkodva felegyenesedett.
- De elég mára a régi mesékből... Azt hiszem teszek egy kört a tábor körül. A hajamat befejezzük később, rendben?
- Persze Sahana. Menj csak. - bólintott a lány, még mindig ennek a furcsa érzésnek a szorításában. - Addig én... mmm... rendet rakok itt.
Sahana visszabólintott, leseperve a rátapadt leveleket rövid bőrnadrágjáról.
- Zethar. - mondta halkan, mire a sátor árnyékában heverő mabari azonnal felpattant, és hatalmas teste ellenére meglepő fürgeséggel a Őrzőhöz ügetett.
- Gyere fiú. Sétálunk egyet. - A kutya egyetértően prüszkölt, és Sahana után eredt.
Leliana az égboltra pillantott. Hamarosan itt a hajnal, és útnak indulnak. Mindig a soros őrség feladata volt a reggelikészítés, és ami őt illeti, egyáltalán nem bánta amikor ez rá hárult. Inkább ő, mint Sten. Amit a qunari harcos megfelelő tápláléknak gondolta, a lányban egészen más gondolatokat keltett. Mentsen a Teremtő. Végighordozta pillantását a tűztől kisebb-nagyobb távolságra lévő hálózsákokon, sátrakon, és elmerengett a furcsa társaságon, melyet a Őrző gyűjtött maga köré. Ám mélázását megakasztotta Zevran hálóhelyének üressége. Zevran. A bérgyilkos, akit a teyrn küldött a megmaradó Szürke Őrzőket lemészárlandó... nem sokon múlt hogy nem járt sikerrel. Sahana megkímélte az életét, többek között Alistair rosszallása ellenére, és az ifjú elf szerencsevadász hűséget esküdött, de... a bizalmatlanság akkor is körülvette őt. Leliana izmai is megfeszültek arra a gondolatra hogy a Őrző egyedül van az erdőben, és a bérgyilkos ágya pedig üres... Talán utána kéne mennie. Aztán arra gondolt, hogy ott van a hatalmas harci kutya, akinek érzékei élesek, értelme pedig egy emberé - ha Sahana el is gondolkodik, hűséges társa nem hagyja őt vigyázatlanul. Leliana úgy döntött, tiszteletben tartja Sahana magányát és korábbi döntésébe vetett bizalmát, de gyakran pillantott az erdő széle felé, éberen minden zajra ami veszélyt jelenthet.
Zevran még jóval korábban ébredt fel, Leliana egy halk nevetésére - amit ha a lány tudna ebben a pillanatban, súlyos szemrehányást tenne magának. Zevran ennek ellenére nagyon szeretett női kacajra ébredni - melyik férfi ne szeretné? Kapásból fel tudna sorolni hetven másfajta egyéb dolgot, amire sokkal rosszabb kinyitni a szemet.
Az álom úgysem olyan amit visszasírna... mióta megjárták a Mágusok Tornyát, és ~átkozott elmemanipuláló rondaság~ csapdába estek saját legbensőbb félelmeikből épített, speciális rémálmokban, az elf gyakorta visszautazott akarata ellenére abba a helyzetbe. Nem... az antivai Hollók speciális tréningjéről álmodni valóban nem ér egy lyukas garast sem, ezért álomittas szemeit kedvtelve legeltette az őrségben állók igencsak nőies elfoglaltságán. Furcsa volt így látni a Őrzőt, ilyen felszabadultan. Bizonyára a kis orléziai bárdocska addig ostromolta bájos akcentusával, amíg ő hagyta hogy a haján babráljon. Zevran szinte látta a gondolatait. A Őrző szeret jót tenni útitársaival. Ki tudná ezt nála jobban, aki az életét, az új életét köszönheti neki. Soha jobb biznisz. Zevran sosem gondolta volna hogy akad még a számára visszaút, de - az égi szajhák furcsa fintorára - mégiscsak úgy tűnik, hogy lehet. Vagy, ha a racionálisabb fele által vázolt verzióra gondol, miszerint mostani utazgatásaik, és az éjfattyak elleni harc csak egy szünet mielőtt korábbi céhe csúful körbetekeri a beleit a nyakán... nos, igencsak élvezetes egy szünet, akárhonnan is nézzük.
Zevran nem volt buta, és mostanában egyre több, érdekes dolgot fedezett fel magán. A természetéből adódik hogy a felszínes dolgok remek úszója volt, a gyilkolás mint megélhetés, a kurvák mint élvezet, a kockázás és a számtalan más egyéb, amit egy zsúfolt és korrupt város tartogathat egy jóképű és élelmes elfnek - tartozott magának annyival hogy mindenben a legjobb legyen. Ezért is volt meglepő, hogy a honvágy átsuhanó időszakai között a hideg földön alvás, a folyamatos csaták, és a szedett-vedett társaság valahogy... utat talált oda, amit talán a lelkének lehet mondani.
Zevrannak nem voltak illúziói magával szemben. Aki úgy élt ahogy ő, tizenhatszor is megérdemli a csúf halált... mégis, élvezetes volt életben lenni, és követni ezt a titokzatos Dalen lányt. Dalen... gyermekkorában mindig úgy gondolt a városon túl élő fajtársaira, mint a csodák netovábbjára. Ha az élet és a racionalitás kissé cinikussá is tette ebben a kérdésben, az Őrző mint önálló lény, mint elképesztően szép elf nő akkor is továbbra is foglalkoztatta őt. Élénken emlékszik az első benyomására róla... ó persze, hisz a bokáinál feküdt, sebesülten, legyőzve, kudarcot vallva. Ahogy bőrből készült vadászruhája szabadon hagyta térdtől lefelé lábát, felső bőrpáncélja pedig frivolnak tűnően szabadon hagyta hasát. Hosszú, rőt árnyalatú haja a derekáig ért. A Őrző oltári jó bőr, ezt nem lehetett figyelmen kívül hagyni már az elején sem... igen, szívdöglesztően gyönyörű. Egy ilyen arcért vagyonokat fizetnek Antivában, egy ilyen testért pedig birtokokat adnak fel. Valószínűleg ettől is forgott olyan jól a nyelve még félholtan is. Ki tudja.
A bérgyilkost a Őrző csapata vegyes érzelmekkel fogadta, ezen nem is csodálkozott. Nem kívánta megtagadni sem természetét, sem múltját - van aki ezt el tudja fogadni, van aki nem. Sahana nem ítélkezett, bár be kellett vallja hogy kissé csalódott volt, hogy a lány az ő jól bevált udvarlásainak hálójából mindig elegánsan, de kitáncolt. Ironikus. Sosem utasította el kereken, sőt, a bókokat édes józansággal fogadta, ugyanakkor mindig volt egy évődő vagy jókedvű tromfja ha kellett... de a szép nőknek fenntartott repertoár valahogy nem úgy működött az ő esetében, ahogy Zev megszokta. A bérgyilkos az adósa volt az Őrzőnek, és a tőle telhető legjobban kész lett volna meghálálni némi közös gyönyörűséggel... mindkettejük örömére.
Amikor Alistair és az Őrző között vibrálóbbá vált a levegő, Zevran visszavett. A legrosszabb dolog amikor vezetőjük olyan elérhetetlenül szomorú és távoli. Kielégültnek és elégedettnek látni a csapat minden tagját felvidította - noha Zevran saját véleménye szerint Alistair nem is tudja milyen mázlista. A másik Szürke Őrző romantikus ábrándjaiban akárminek is tarthatta társát, földreszállt angyalnak, és Zevran le merte volna fogadni három méretes aranyrúdban, hogy felnyitva Alistair koponyáját, a Káptalanban, és női pletykákból felszedett várkisasszony figurának hiszi.
Pedig nagyot téved... Zevran látta harcban. Élvezte a vérontást. A legtöbben csak azért harcolnak mert muszáj. A Őrző is ha tehette elkerülte a harcot, de ha oda került a sor, maga a Természet kegyetlensége kavargott benne. Elképesztő... Hűvösnek és eltökéltnek tűnik, de a tetteiből süt a tűz, ha az ember jól megfigyeli. Közös útjuk során látta már hazudni, és még lopni is hogy elérje a célját. Látta ugyanakkor megejtően nagylelkűnek, mikor ő maga semmit sem nyerhetett az ügyön. Megvolt a saját szava minden útitársához, tudott büszke és megalkuvó is lenni. Zevran be kellett hogy vallja magának, hogy le van nyűgözve. És mindezt egy pagonyelf! Az ősi hagyomány őrzői, az emberek által kitagadott, vándor nomádok leánya. Egy "barbár".
Az elf gondolatai gyakran jártak körülötte. Hisz ezek csak gondolatok. És a "főnökéről" van szó, akitől a további sorsa függ. Még szép hogy sokat gondolkodik a személyéről. A saját érdekében is fontos hogy kiismerje.
Mielőtt felkelt volna, csizmáját kivette a feje alól, és még fektében belebújt. Ilyen gondolatokat jobb megsétáltatni egy kicsit. Nem szándékozott messzire menni, ígyhát páncélját is ott hagyta, és csak tőrét akasztotta övére - azért jobb a biztonság még ha csak egy kellemetes könnyítésről is van szó a természet lágy ölén.
Nesztelenül indult el, de a kutya felemelte a fejét ahogy ellépdelt mellette. Zevran tréfásan szalutált neki, és a lányos elfoglaltságokba feledkezett két nő háta mögött félmeztelen alakja beleveszett az erdő sűrűjébe.
Mi Dalenek vagyunk, az elveszett tudás őrzői, a magányos út vándorai.
Mi vagyunk az utolsó az Elvhenanok közül, és behódolni nem fogunk soha többé.
Kényelmetlen, bökő érzés. Tamlen az oldalára fordult, kezei erőtlenül csápoltak a levegőbe. Aludni akart még. Egy újabb finom bökés a vállán. Újból leseperte az ujjakat, és résnyire kinyitotta a szemét. Bár látása még homályos volt, de könnyű volt felismernie ki is az aki mellette térdel. Újból lehunyta a szemét.
- Hagyj Sahana...
- Tamlen, túl sok időt töltesz az Odaátban. - hallatszott mosolygós hangon. - A végén még ottragadsz, és egész létezésed azzal töltöd hogy a buta vicceiddel más eltévedt lelkeket szórakoztathatsz. Tudod, azok pedig nem túl jó társaság a hahren szerint. - Az ujjak most játékosan megfricskázták az orrát.
A fiú torkából morgás tört fel, most nem elégedett meg azzal hogy elhessegesse zargatóját, keze a másik csuklójára kulcsolódott, és egyetlen mozdulattal kibillentette a lányt az egyensúlyából. Átbucskáztatta magán, majd teljes súlyával ráhengeredett.
- Bla-bla-bla, lethallan. - felelte csúfondáros mosollyal, karjaival szorosan lefogva a lányt. Sahanából az esés kiszorította a szuszt. A szemét forgatta, de nem sietett kiszabadulni.
- Nicsak-nicsak... a legjobb harcosunkat ilyen könnyű kifektetni?
Sahana ártatlan arcot vágott, és megvonta a vállát. Kicsit mozgolódott, mutatva hogy le van győzve, nincs mit tenni. Néhány pillanatra mély csend támadt. Tamlen nézte társát, az aravel padlóján szétterülő vörös tincseket, az égszínkék, szerelmetes szempárt, a szép vonalú homlokot. Gyermekkori legjobb barát, aki immár gyönyörű nő. Ugrató mosolya megszelídült, és rövid csókot nyomott Sahana homlokára, majd lehengeredett róla.
Felült és megtámasztotta a fejét, megengedve magának egy ásítást. Sahana is felült, és átnyújtotta a fiúnak a ruháit.
- Gyere. Ma mi megyünk felderítésre a hahren utasítására. Jóvá tehetjük a múltkori... a múltkorit.
Tamlen szemöldöke felhúzódott.
- Mármint jóvátehetem. Téged nem büntettek meg.
Sahana vállat vont.
- Én is ott voltam, az én hibám is.
Tamlen legyintett, és nekiállt felöltözni. Sahana fellebbentette az aravel ponyváját, beengedve a kora reggeli friss napsütést, majd lelépdelt a kocsi lépcsőin.
- Ti... egy pár voltatok?
- Nincs ilyen szó az én népemnél Leliana.
- Tudom, a Kötődés... de ti ketten Kötődtetek egymáshoz.
- Ahogy a felnőttkorba léptünk, minden jel errefelé mutatott, igen. De Tamlen más volt. Szinte kívülálló. A tettei nem illettek a nemes hagyományba, folyton kiváltotta a hahren rosszallását. Néhányan még azzal is vádolták hogy meglehet embervér lehetett a felmenői között. Milyen dühös volt mindig ha ez eszébe jutott. Nincs is ennél nagyobb sértés. Ő... nem a tradícióink szerint gondolkodott kettőnkről. Nem tudom jól megmagyarázni.
Az erdő fenséges és hallgatag volt. A két vadász néma léptekkel, otthonosan mozgott. Hírek keltek szárnyra, hogy a közeli ember-falu népeinek szívében fellángolt az ellenségesség. A klán minden tagja tudta hogy ez mit jelent: mérgezett csapdákat, rajtaütéseket.
- Lehet hogy hamarosan újra útnak indulunk Tamlen.
- Igen, tudom. Az igazat megvallva, nem is bánom. Kíváncsi vagyok milyen a világ máshol. Shemlenek nélkül.
- Olyan nincs. - nevetett fel Sahana, de Tamlen arca komor maradt.
- Nincs. Sajnos.
Tamlen hirtelen elhallgatott, és felemelte a kezét. Sahana megdermedt, és megfeszítette az izmait. A távolból morgás és nedves hangok hallatszottak. Egy szánandó bőgés, egy haldokló patás állat siráma. Tamlen intett, és óvatosan a hang irányába indultak.
Tamlen ritkán követett el hibát, ha vadászatról volt szó, de most megkockáztatta hogy szélirányból közelítsék meg a hangok forrását. Meg is volt az ára. Egy hatalmas szürke farkas robbant ki a cserjék közül, még mielőtt a történések színhelyére értek volna. Mindketten tették a dolgukat, jól megszokott harcostársakként. Sahana íjával, Tamlen karddal harcolt, és a vezérhímet követő toportyánok is hamarosan élettelenül feküdtek a lábaiknál. Csak a fiú szerzett sebesülést, egy harapást a lábikráján.
Tamlen hagyta hogy a lány gyorsan bekötözze a sebet, majd továbbindultak.
Egy haldokló halla feküdt a földön. A sebei súlyosak voltak.
- Nézd. - szisszent Tamlen, és az állat lábára mutatott, amely még mindig egy medvecsapda fogságában volt. - A hahrennek igaza volt. Shemlenek, a mi területünkön.
Sahana bólintott, és az állat mellé térdelt. Kezével finoman megsimította a fehér szőrrel borított homlokot. Az állat szemei tágra nyíltak, bennük elképzelhetetlen fájdalom.
- Már nem tud bőgni. A farkasok feltépték a hangszálait. - hallatszott a fiú hangja a háta mögül. A lány válla meggörnyedt.
- Sahana... - szólt gyengéden Tamlen, és tőrét előrenyújtotta a lány válla fölött. Az ellökte a másik kezét.
- Nem. A hallák nemes állatok, és szívósak! Még meg tudjuk menteni. - Ahogy kimondta a szavakat, már tudta hogy hazugság.
- Kedvesem... - Tamlen válla az övéhez súrlódott, ahogy leguggolt a lány mellé. A hangja kicsit mulató volt. - Sosem értettem, hogy győzhetsz le mindenkit harcban, ha nem vagy képes ölni rendesen.
A lánynak dühében összeszorult a keze. De nem tudta megcáfolni a másikat - igaza volt.
- Abelas. Kegyelet. A fájdalmad mindig a barátod legyen, sosem az ellenséged. Nézz rá, nézd a szenvedését. És szabadítsd meg.
Tamlen a lány mögé térdelt, mellkasa szorosan a lány hátához simult. Keze Sahanáéra kulcsolódott, ráhajtva ujjait a tőrre. Vezette a lány kezét, lehellete forrón sütötte a lány füleit.
Sahana végig az állat szemébe nézett, ahogy kettejük keze elvágta a halla torkát, megszabadítva szenvedéseitől. Aztán nem mozdult... a szégyen égett benne.
- Most biztos gyengének hiszel. - szinte köpte a szavakat.
Tamlen kivette Sahana ujjai közül a tőrt, és a földre dobta. Karjait átfonta a lány mellkasa előtt.
- Nem. De ez olyasvalami, amit meg kell tanulj. Ha én feküdtem volna ott, azt akartam volna hogy megtedd értem.
- Tamlen... - felelt a lány elfúló hangon, és megpróbálta kiszabadítani magát, de a fiú karjai szorosan fogták. A szavak forró lehelete a nyak érzékeny bőrén vibrált.
- Megtennéd értem, ugye, lethallan?
- Ne beszélj így!
- De bizony így beszélek. - Tamlen karjai még szorosabban fogták. A lány alig tudott lélegezni. - Ébredj fel kedves. A szíved az enyém, és én azt akarom hogy keményítsd meg.
Súlyos szavak. Kövek egy tóba dobva. A mellettük fekvő halla üveges szemeiben ott tobzódott a halál és a szépség, a hátához simuló izmos felsőtesten az élet és a fájdalom.
Sahana végül bólintott.
- Igen. Megtenném érted. - Egy pillanatra meggyűlölte a fiút. - És most eressz.
- Helyes. - Tamlen megtörölte a fűben a kését, és eltette. Felállt, és kezét nyújtotta a lánynak. Sahana nem fogadta el, hátára erősítette íját, és csendesen ellépett mellette.
- Nagyon más voltál.
- Igen, nagyon más voltam, Leliana. Az a valaki, aki voltam, négy nappal később halt meg, Tamlennel együtt.
Hjahj.
Az van, hogy már nem bírta el a Wördöm, és a gmail. Az ötvenedik oldalnál járok, gondoltam inkább csinálok blogot belőle, mert olyankor úgyis mindig megunom. És akkor egy gonddal kevesebb.
Szóval mi is ez: a Bioware cég Dragon Age: Origins játékának monumentális történetéből kikerekedett saját cselekményszálam. Ilyen romantikás, elrugaszkodott fantasy-izé. Nem tehetek róla, nagyon megszerettem...
Azoktól, akik nem ismerik, elnézést - a teljes, játékmenetként is leprogramozott történet minden részletét leírni, és így megvilágosítani az esetleges olvasó elméjét szinte lehetetlen. Előfordulhatnak pongyola, és klisés megoldások is. Szánom-bánom. Így is néha félrevisznek az ujjaim.
Azoktól, akik ismerik, pedig azért elnézést, mert néhol szájbarágós lehet egy-egy muszájosan közbeillesztett magyarázat. Ide tartozik még az is, hogy a hivatalos magyar fordítás/felirat (noha valóban le a kalappal az elkészítőjük kapacitása iránt) sajnos köszönőviszonyban sincs azzal a már-már irodalmi stílussal, amely az eredeti nyelven nagyon jól érződik. A saját szám íze szerinti közvetlen fordításaimmal találkozik az eseti olvasó (jó-nemjó: enyém), mely a hivatalosan közzétett magyar felirattól sokban eltér. (Valószínűleg. Én elég hamar kikapcsoltam.)
A szereplők, a sztori java része a Bioware szellemi tulajdona. Én csupán játszom vele és színezem, illetve a fejemben már készen van a "hovatovább" az utánra, mikor a hivatalos játékmenet már megáll. Ezekre viszont igényt tartok, azaz személyem megkérdezése nélkül bármilyen továbbterjesztéséért harapás van kilátásba helyezve.
Erőszak, és alkalmanként közepesen explicit szexjelenetek előfordulhatnak, olvasni csak saját felelősségre!
